VIII.

Teal főfelügyelő nem volt a hivatalában, amikor Raddon telefonja beérkezett. Ezért egy másik detektív ment ki a Parkside Courtba; kizárólag a biztonság kedvéért, hogy néhány diszkrét kérdést tegyen fel. Csak annyit tudott meg, hogy Beatrice Avery Skóciába távozott a húgával együtt. Tehát úgy látszott, hogy a telefonhívás is azok közé az értelmetlen tréfák közé tartozik, amelyek szintén a Bűnügyi Nyomozó Osztály terhéhez járulnak hozzá.

Mikor Mr. Teal hallott erről, már nem volt olyan biztos benne.

Fel kell jegyeznünk, hogy egy percnyi késedelem nélkül elindult a Parkside Courtba, hogy a saját szakállára tegyen fel néhány, de már nem olyan diszkrét kérdést. Keresztkérdéseket adott fel a portásnak, a házfelügyelőnek és a liftes fiúnak; úgy kifaggatta őket, hogy szegények azt hitték, rögtön elviszi őket a rabszállító kocsi. Mr. Teal különlegesen gyanakodott, mert mikor délután meglátogatta Beatrice Averyt, megtudta tőle, hogy a lány semmi szín alatt nem hagyja el Londont. És most, látszólag, Skóciába ment.

– Miért Skóciába? – kérdezte Mr. Teal, és gyermeki kék szemét a portásra függesztette.

– Nem mondta, hogy Skóciába megy – felelte az ember. – De hallottam, hogy a testvére szerint jó idejük lesz és…

– Honnan tudja, hogy a testvére volt?

– Az a magándetektív mondta nekem – felelte a kapus. – Mihelyt elmentek, ő is hazament. Miss Avery szobalánya is elment. A lakás üres.

A kapus és a liftes boy leírásából Mr. Tealnek nem esett nehezére felismerni Patricia Holmot… Legrosszabb gyanúja is megerősítést nyert, mikor a kapus még azt a mellékes adatot is megadta, hogy a kint várakozó limuzint olyan ember vezette, akinek arcán egyszer végigszánthatott egy gőzeke, és aztán valami kezdő kozmetikus kezébe nyomták.

– Az a Holm lány és Uniatz! – dühöngött Mr. Teal, és vadul ráharapott ízetlen rágógumijára. – Világos, akár a napfény! Olyan nyíltan idejönnek, mint két iskolás gyerek, és elviszik a lányt valamilyen tündérmesével. Fogadok, hogy maga az Angyal volt, aki felhívta a Yardot – csak a vicc kedvéért!

Ezeket a megjegyzéseket önmagához intézte, míg föl-alá járt a hall vastag szőnyegén. A meggyőződés egyre nagyobbra nőtt benne, és lassanként elérte a Arc de Triomphe nagyságát: hogy az Angyal ezen a délutánon minden fajtájú bolonddá tette.

Simon Templar a Z-ember. Mr. Teal szürkeállománya úgy folyt, mint az olvadt láva. Az Angyal észrevette Barrow őrmestert a Dorchesterben, és rájött, hogy ő is biztosan megfigyelte. Tanácsosnak tartotta tehát visszaküldeni a csomagot Beatrice Averynek, hogy tisztára mossa magát. Rávehette a lányt könnyen, hogy hazudjon neki a telefonon. Aztán, hogy csöndben tartsa, elrabolta… Rávallott az Angyal ördögi humorára, hogy még fel is hívja telefonon… Igaz, hogy nem volt semmi tényleges bizonyítéka… De ha el tudná csípni Beatrice Averyt az Angyal karmaiban, akkor elég adata lenne ahhoz, hogy végleg leszámoljon vele, mondta magának a detektív, az elképzelt fanfárok és trombiták diadalittas harsogása között. Utolsó esetben történt, hogy az Angyal fügét mutatott a Törvény őfelségének.

Sisteregve és ropogva, mint egy elsülni készülő tűzijáték, Mr. Teal rájött, hogy csak az idejét vesztegeti a Parkside Courtban. Bedobta magát a rendőrségi kocsiba, amelyik idehozta, és a Cornwall Houseba hajtatott. Sejtette, hogy ez csak további időpocsékolás lesz, de oda kellett menni. Igaza volt. Nemcsak arról világosította föl Sam Outrell, hogy az Angyal elment, hanem átadta az üres lakás kulcsát is, hogy meggyőződhessék róla. Füstölögve és egy elerőtlenedett rágógumi golyót a járdára köpve, hogy a gyanútlan járókelő elvágódjék rajta, a detektív visszamászott kocsijába és megmondta a vezetőnek, hogy ezúttal az Abbot’s Yardra mennek, Chelsea-be. Jól tudta, hogy az Angyalnak ebben az elművésziesedett ál-külvárosban is van egy bérelt műterme.

– Ezt is meg kell próbálnunk – mondta Teal mogorván. – Tíz az egyhez, hogy elvitte Londonból a lányt, de csak az Angyal átkozott idegeit igazolná, hogy képes volna az orrunk alatt tartani.

Félelme ismét beigazolódott. Az Abbot’s Yard 26-os ház is olyan üres volt, mint egy kirúgott konzervdoboz, és a többi szomszéd is azt a felvilágosítást adta, hogy az Angyalt hetek óta nem látták.

Mr. Teal annyira kimerült, hogy a friss szelet rágógumit majdnem a papírcsomagolással együtt vette he a szájába, de szellemi téren az agya most már nem forrott úgy, és így inkább munkaképes volt. Egy dolgot biztosan tudott: az Angyal nem vitte Beatrice Averyt Skóciába. Simon Templar módszereinek évek óta folytatott gyakorlatából Mr. Teal könnyen megsejthette, hogy Patricia Holm utalása a skót utakra igen gyanús adat…

– Nem kellemes dolog őt keresni, igaz, uram? – kérdezte a rendőrségi kocsi vezetője csüggedten.

– Nem, inkább üljünk a járda szélére és játszunk páros-páratlant, jó? – vágott vissza Mr. Teal parázsló szarkazmussal.

– De uram, az Angyalnak annyi búvóhelye van – mondta a másik. – Senki se tudja…

– Már rég rájöttem, hogy az Angyalról szóló legendák legnagyobb része mese – felelte Mr. Teal igazán okosan. – Tíz eset közül kilencben a szemünk előtt marad, és egyenesen kihívja a dühünket. Egy nap túl messze fog elmenni. Talán ez az a nap – tette hozzá reménykedve. – Menjünk.

– Hova, uram?

– Tudjuk, hogy van egy háza Weybridgeben, tehát mindjárt leszaladhatunk oda is – válaszolta Mr. Teal, ismét bemászva az autóba – minden helyet végignézünk, míg rá nem akadunk.

Minél többet gondolt az Angyallal való beszélgetésére, és tekintette át a közben történteket, annál dühösebb lett. Külső megjelenését leszámítva Teal főfelügyelő pontosan hasonlított egy tűzokádó sárkányra, amint hátradőlt a sarokban, és azt kérdezgette a vezetőtől, hogy miért hagyta el a gépet, és miféle hülye ötlet behúzott fékekkel menni.

Mégis, kellemetlen megjegyzései ellenére, az utat meglepő jó idő alatt tették meg. Reménysugár jelent meg Mr. Teal felhevült kék szemében, amikor kivilágított ablakokat pillantott meg Simon Templar házában (St. George’s Hill). Mennydörgő kopogtatására és állhatatos csöngetésére Orace nyitotta ki az ajtót, és látszott rajta, hogy leplezetlen undorral szemléli a vendéget.

– Oh, maga az? – kérdezte Orace sorvasztó utálattal.

– Itt van Templar? – dörögte Mr. Teal.

– Kicsoda? Ha Mister Templart gondolja…

– Mr. Templart gondolom! – fulladozott a detektív. – Itt van Mr. Templar?

– Ki akarja tudni?

– Én akarom tudni! – kiabált Mr. Teal, és a dühe úgy tódult ki belőle, mint mérges gáz. – Álljon félre az útból, jó ember. Bemegyek…

– Fenét jön be. – mondta Orace szilárdan. – Csak a hátsó ajtón, jó ember.

A fejlemények ilyen állása közepette Simon Templar zakóban és csodálatos selyemingben előtűnt. A szoba ajtaja félig nyitva volt, és az Angyal úgy gondolta, hogy a vita nemsokára el fog fajulni, ami nem való vendégeinek füle számára.

– Jól van, Orace – mondta vidáman. – Sétáljon be, Claud Eustace. Mi hozza magát a vadonba ma este? Nem mintha nem vártam volna magát…

– Szóval várt rám, mi? – tört ki Mr. Teal, némi igyekezettel kierőszakolva a szavakat megfeszült hangszalagjain. – Remélem, örül, hogy így is történt. Talán egy kicsit túl ügyes volt, mióta délután beszélgettünk. Most már átkozottul jól tudom, hogy maga a Z-ember!

– Ebben az esetben, drága szívem, két Z-embernek kell lennie – felelt az Angyal engedékenyen. – Nem érdekes hogy szaporodnak a kicsikék? Örülök, hogy eljött, Claud. Valamit, úgyis szeretnék mondani magának. Talán érdekli, hogy ma este remekül elbeszélgettem az igazi Z-vel…

– Ha még több ilyen marhaságot akarok hallani, szólok – mondta Teal zordan. – Most dolgom van. Okom van hinni, hogy elrabolta Beatrice Averyt ma este a Parkside Court-i lakásából, és nem hagyom el addig ezt a házat, míg át nem kutattam – és mindjárt meg is jegyezhetem, hogy nincs rá felhatalmazásom.

– De miért a kutatás, drága öreg tapló – ellenkezett Simon élénken. – Az emberrablás csúnya szó, és nem szeretem. De engedékeny leszek, a maga vérnyomása érdekében. Amilyen iramban pumpálódnak keresztül a vörös vérsejtecskék a maga megkövesedett végtagján, amin a kalapját hordja, még fájhat is. Tagadtam, hogy talán Miss Avery e tető alatt tartózkodik? Kevesebb mint egy órája érkezett Patriciával, és éppen a feketekávét isszuk.

Mr. Teal nyelt, és a rágógumi szájának hátsó részébe csúszott, bújócskát játszott a mandulákkal, és végül lesiklott a nyelőcsövön, mielőtt megakadályozhatta volna.

– Mi?! – a hangja úgy hatott, mint egy tűvel megszúrt léggömb. – Beismeri, hogy itt van? Beismeri, hogy maga a Z-ember? Akkor, Istenemre…

– Szegény kis marhám – mondta az Angyal együttérzően – semmi ilyesmit nem ismertem be. Csak azt mondtam, hogy Miss Avery itt vacsorázik. Ha én emiatt a Z-ember vagyok, akkor maga a tibeti Nagy Láma. Miss Avery Pat barátnője, és van még két csinos lány is itt. Gyűjtjük őket. Ha megígéri, hogy szépen fog viselkedni, beengedem, hogy megnézze őket.

Visszafordult a nappaliba, és Mr. Teal olyan érzéssel követte, mintha porszívóval kiszívták volna a gyomrát az öve mögül. Valahogy ismét megtörtént – rettentő bizonyossága szinte fizikailag beteggé tette Mr. Tealt. Vad vágyat érzett, hogy kiszabaduljon a kocsijához, és elhajtson a világ végére, ahol el lehet felejteni a Scotland Yardot; de előre kellett mennie, mint az elítélt embernek a vérpad felé.

Megállt az ajtóban, kezeit szilárdan övébe akasztotta, és körbebámult a négy szemet-szájat gyönyörködtető szirénre, akik karosszékben üldögéltek a tűz körül. Patricia Holmot és Beatrice Averyt ismerte; de a szemhéja majdnem eltűnt a fejében, mikor meghallotta Irene Cromwell és Sheila Ireland nevét. És az volt a legkellemetlenebb, hogy mind boldognak látszottak. Nem ugrottak fel és üdvözölték örömsikoltásokkal, mint a megmentőjüket. Inkább olyan orvosi érdeklődéssel néztek rá, mint aki műtét közben egy újfajta tumorra bukkant.

Mr. Teal visszamorgott a bemutatkozásokra, és megkínzottan bámult Beatrice Averyre.

– Egy dolgot szeretnék kérdezni, Miss Avery – mondta ocsmány előérzettel, előre sejtvén, hogy mi lesz a felelet. – Teljesen szabad elhatározásából jött ide?

– Azt hiszem, ez nagyon barátságtalan kérdés, Mr. Teal – válaszolta a lány édesen. – Nem szép, azért, mert feltételezi, hogy gyengeelméjű vagyok, és barátságtalan Mr. Templar irányában is…

– Barátságtalan akarok lenni Mr. Templarhoz! – állította Teal gyilkosan. – Ha valami fenyegetéssel tartják itt Miss Avery, szavamat adom, hogy…

– Nincs itt semmiféle fenyegetés – válaszolta a lány. – Ez nevetséges! Mit gondol, kicsoda Mr. Templar… modern Kékszakáll?

Mr. Teal nem merte megmondani, mit gondol Mr. Templarról. De tudta, hogy Beatrice Avery nem lesz a segítségére. Semmi sem mutatta a lányon, hogy fél vagy aggódik valami miatt. Bármilyen jó színésznő, a detektív tudta, hogy sosem játszana így kényszer alatt. Hogy milyen más természetfölötti módszereket alkalmazott az Angyal a lány elhallgattatására, Teal nem tudta elgondolni, de tudta, hogy reménytelen lenne küzdeni ellenük.

Összeszedte magát.

– Nem hinném, hogy további kérdéseket kellene feltennem, Miss Avery – mondta durván.

Úgy ment ki a szobából, mint a megvert kutya. Az Angyal követte, becsukta az ajtót, és cigarettára gyújtott.

– Fel a fejjel, Claud – mondta kedvesen. – Már túlélt nem egy ilyen beszélgetést, és túl fog élni még néhányat. Nézzen egyenesen a szemembe és mondja, hogy sajnálja hogy nem én vagyok a Z-ember; és szétkenem magát itt a hallban, mint a lekvárt.

A detektív egy ideig csöndben bámult rá.

– Fene egye meg, Angyal, igaza van – morogta megbékélve. – Tudja, hogy mennyire szeretném elkapni magát, de azért örülnék, ha nem maga lenne a Z-ember.

– Akkor miért nem örül?

– Kezdek más dolgokon gondolkozni – mondta Teal, és úgy nézett az Angyalra, hogy az messze volt minden álmosságtól. – Miss Avery – Miss Cromwell – Miss Ireland. Csupa sztár, egytől-egyig. Hadd mondjak valamit. Ezek a lányok a Z-ember kiszemelt áldozatai; és ha maga nem a Z-ember, akkor azért hozta ide őket, hogy biztonságban legyenek, míg maga őt üldözi.

– Maga rengeteg halat és spenótot ehetett, hogy ilyen okos – felelte az Angyal tisztelettel –, a gondolatai egyre magasabban szárnyalnak… kivéve egy kis részletet. Máris szétnéztem a Z-ember után, találkoztam is vele, és egészen kellemes öt perces eszmecserém volt vele.

Mr. Teal épp egy teljesen friss szelet rágógumit göngyölgetett a nyelvével golyóvá, és kételkedve megrázta a fejét.

– Csak azért, mert az előbb hittem magának, hát…

– Hát hazudnék én magának, Claud? – kérdezte az Angyal. – Mondtam én valaha mást, mint az igazat? Figyeljen ide. Nem tudok ugyan sokat a Z-emberről, de ennyit mondhatok: ma estig úgy ismerték, mint Mr. Otto Zeidelmannt. Hatalmas, kövér, feketeszakállas pasi. Vastag szarukeretes pápaszeme van, és rettentő német kiejtése. A Victoria kerületben a Bryerby házban volt irodája, de nem hinném, hogy ott találná mától kezdve, mert most már gondosan kerülni fogja azt a helyet. És az sem biztos, hogy a nappali alakja hasonlít ahhoz a leíráshoz, amit róla adtam. De az említett helyen láttam utoljára.

Mr. Teal kinyitotta száját, de nem jött szó ajkára.

– És itt van egy revolver – mondta Simon, s egy selyem zsebkendőbe csavart valamit vett elő a zsebéből. – Az enyém, de egy Raddon nevű embernek az ujjlenyomatai vannak rajta. Nézzen utána a Yardon, jó? Azt hiszem, ez olyasmi, amit maguk szakemberek Nyomnak neveznek. Reggel benézek a hivatalába a válaszért. Vette az adást?

– Igen – felelt Mr. Teal. Átvette a fegyvert, és gondosan eltette. – De átkozott legyek, ha a többit értem. Ez megint valami új trükkje, vagy végre egyszer becsületesen beszélt? Már hónapok óta igyekeztünk elcsípni a Z-embert, de…

– És én ma délután hallottam róla először – mormolta mosolyogva az Angyal. – Lehet, hogy szerencse dolga, de az is hozzájárul, hogy nem vagyok detektív. Nagy segítség a szabad és kötetlen kéz. Még maga is megoldhatna így néha egy-két rejtélyt – de azért ebben sem vagyok biztos.

– Na és maga miért van benne a játszmában? – kérdezte Mr. Teal érthető érdeklődéssel. – Csak nem gondolja, hogy elhiszem: tisztán a móka kedvéért…

– Talán rá tudom beszélni a Z-embert, hogy hozzájáruljon a nyugdíjamhoz – ismerte be Simon elgondolkozva, mintha csak most jutna eszébe az ötlet. – De azért remek móka is. És ha megkapja majd az ipsét, élve vagy holtan, maga is elégedett lesz. Nem gondolja, hogy túl sokat kérdez?

Mr. Teal tudta, de nem segíthetett rajta. Sohasem tudott nyugodni, ha azt hallotta, hogy az Angyal munkában van. Beletörődve bámult az előtte mosolygó férfira, és arra gondolt, hogy nem csapják-e be megint.

– Most már vissza kell mennem a városba – mondta. – Bocsánatot kérek a félreértésért. De ki az ördög telefonált a Yardra?

– Raddon testvér, akinek az ujjlenyomatait azon a pisztolyon őriztem – felelte Simon. – Biztosan azt gondolta, hogy remek ötlet. Na, most menjen haza és mulasson az új játékaival.

Mr. Teal begombolta kabátját.

– Megyek – válaszolta, és érezte, hogy hiábavaló csatát vív a lelkén rágódó friss gyanúval. – De értse meg ezt: ha azt hiszi, hogy újabb…

– Tudom – mondta az Angyal. – Nem lóghatok meg. Milyen üresek lennének a napjaim a jó öreg litánia nélkül! Talán még álmomban is fel tudnám mondani. Jöjjön el legközelebb is Claud, és addig beszerzünk néhány újabb ősz hajszálat magának. – Kinyitotta a kaput, és szeretetteljesen letessékelte a detektívet a lépcsőn. – Vigyázzon Mr. Tealra, George – mondta a rendőrségi autó vezetőjének, aki még mindig a kormány mögött ült. – Nem valami jól érzi most magát.

A detektív fejébe húzta a keménykalapot, és visszament a házba.